Hatvannégy kocka

Ede bácsi és a kissrác az egész tavaszt átsakkozták. A fiú az iskolából hazaérve gyorsan evett valamit, átfutotta a kötelező tananyagot, majd rohant az utca másik végére. Az öregúr – officiális nevén Ede Winter - mindig felállított bábukkal várta. Elemes világvevőjéből a Kossuth Rádió hírmondóinak hangja szólt. Évente vagy száz Esti Krónikát sakkoztak át, közben megvitatva a nagyvilág dolgait. Az első játszmánál a fiú 12 éves lehetett, az utolsónál 24. Az évek alatt gyalogok dőltek, majd álltak ismét hadrendbe, futók söpörték el a vezért, huszárok szorították sarokba a királyt, cserélődtek a színek. Fekete és fehér, sötét és világos. Spanyol nyitás, suszter matt. Eleinte az öregúr nyert többször, aztán a fiú.

A vén diófa alatti kopott kerti asztal sok ilyen csatát megélt. A táblán és a levett bábukon kívül a hamutálat és Ede bácsi cigarettatárcáját is tartva. Mert az öregúrnak stílusa volt. Lassan, kimérten, megfontoltan beszélt. Azzal az arisztokratikus ákcentussal, amivel rajta kívül csak Darvas Iván tudott. Kormányőr volt egykoron, mielőtt Svédországba vándorolt ki. ’56-ban.

Igazi úr. Mindig élére vasalt nadrágban, soha sem nyitott lábbeliben, ingnyakának gombját is csak engedélyt kérve gombolta ki, mint ahogy a cigarettához is csak aztán nyúlt. Mindig megkínálva a fiút, aki nem dohányzott. Ruhájából valami távoli világ eleganciájának illata áradt. Szálfa egyenesen ült, mikor a fiú megérkezett, felállt az üdvözlő kézfogáshoz, s gratuláló parolája egyébként egyetlen parti után sem maradhatott el. A falu ÁFÉSZ-boltjában ismeretlen laprágó, a málnaszörp, a MAOAM cukorka mind a játék kísérője volt. Természetesen úri kínálással, kérlek.

Tizenkét év telt el így. A cukrot aprósütemény, a málnaszörpöt a zalakarosi hegy borából készülő fröccs váltotta fel. Szódával, nem ám ásványvízzel. A fiúból fiatalember lett, az öregúr egyenes tartását meggörbítette az idő, határozott járását elbizonytalanította a kezdődő Archeimer-kór. De a játszmák nem maradtak abba. A felcseperedő fiú a legtöbb parti elején titokban engedett, különben simán nyert volna. Tizenkét év telt el így. Mialatt a Kossuth Rádió rendszerváltásról, viharokról, államfők látogatásáról, olimpiákról beszélt.

Az egyik esztendőben – szokás szerint a vénasszonyok nyarának végén - Ede bácsi feleségével hazautazott a Göteborg melletti svéd kisvárosba, télen pár hónapot Mallorcán töltöttek, s a következő tavaszon nem jött vissza. Eljárt felette az idő, győzött a kór.

A feleség sem jött többet, nem kötötte semmi a világvégi apró faluhoz. A kis kerti asztal sokáig állt az üres ház udvarán, a diófa alatt. Ősszel belepték a fa levelei, magányosan koppantak rajta a héjukból kiperdülő diók. A házra nem akadt vevő, a megbízott falubéli ismerősök nem is igazán kerestek, s idővel a vállalt fűnyírás is – interurbán elnézést kérések közepette - abbamaradt. Ahogy az lenni szokott, hamarosan a kopott udvari asztalnak lába kélt, a melegben árnyékot adó diófa törzse és ágai tüzelőként végezték. A kis házikó ma is üresen áll, udvarát belepte a gaz. De a természet buja rendetlensége fölött ott őrködik az estébe nyúló sakkjátszmák hangulata, a kopott gyalogok országhatárokon átívelő menetelése. Mert a hírek szólhattak bármiről, a nagy dolgok annál az asztalnál történtek, esténként, ott bizony, azon a hatvannégy fekete és fehér kockán. Egy hazatérő öregúr és egy felnőtté váló kisfiú számára minden áldott este megnyílt a világ.