Kicsit elbambultam, miközben a troli hátam mögötti négyes ülésében cserélődtek az utasok. Az erdélyi magyar vendégmunkások este kilenckor indultak ideiglenes pesti külvárosi otthonukba a melóból, szemükben a fáradtságon is átsugárzó csillogás. Amit az ad, hogy a hétvégén – vagy ha nem ezen, akkor a következőn, vagy a jövő hónap valamelyikén – hazautaznak néhány napra. A Keleti parkolójából induló kisbusszal, olcsóért. Csíkba, Gyergyóba, ahová a gyökereik kötik őket. A papa, az idsanya, az asszony, a gyerekek. Itt, magyarba keresik a forintokat, hogy otthon jobb világ legyen.
A troli a Kossuth térről indul a külső kerület felé. A jellegzetes kiejtésre, hanglejtésre a sötétbe forduló este álmosító homályában sem lehet nem odafigyelni. Az álmokra, a vágyakra, arra, hogy ráléptek az útra, s nap mint nap izzadva, hullafáradtan eltroliznak a belvárosból a járat végállomására, majd onnan metró, busz, egész a munkásszállóig. Maximum egy sör, és alvás. A spórolt pénz a lakattal zárt szekrényben, a családi fotók mellett, ezek azok, amik a lefekvés előtt boldog álomba ringatják őket.
Valahogy ebben az álomban zötykölődöm én is a járművel, a Nagymező utcán, mikor arra ébredek, hogy változott a társaság. Az erdélyiek leszálltak, helyüket a lassan felnőtt korba érő középiskolások veszik át. Fellengzősen, azzal dicsekedve, hogy kit hányadik suliból rúgtak ki, hogy fogalmuk sincs, mik akarnak lenni. De azért az igazgatónőt csak elküldte már mindegyikük a búsba, intőt gyűjtendő, meg a hétvégi bulira kell a lóvé. Előbb álmodó felnőtt embertársak, majd álom nélküli, divatot követő, menő nagyfiúk. Minőségi csere a trolibusz székein. Mire leszállok, utóbbiakra már nem is emlékezem. A Hargitán járok. Csend, béke van. Csak néhány birka nyakán cseng a kolomp.
2008. március 27., csütörtök
Hatvannégy kocka
Ede bácsi és a kissrác az egész tavaszt átsakkozták. A fiú az iskolából hazaérve gyorsan evett valamit, átfutotta a kötelező tananyagot, majd rohant az utca másik végére. Az öregúr – officiális nevén Ede Winter - mindig felállított bábukkal várta. Elemes világvevőjéből a Kossuth Rádió hírmondóinak hangja szólt. Évente vagy száz Esti Krónikát sakkoztak át, közben megvitatva a nagyvilág dolgait. Az első játszmánál a fiú 12 éves lehetett, az utolsónál 24. Az évek alatt gyalogok dőltek, majd álltak ismét hadrendbe, futók söpörték el a vezért, huszárok szorították sarokba a királyt, cserélődtek a színek. Fekete és fehér, sötét és világos. Spanyol nyitás, suszter matt. Eleinte az öregúr nyert többször, aztán a fiú.
A vén diófa alatti kopott kerti asztal sok ilyen csatát megélt. A táblán és a levett bábukon kívül a hamutálat és Ede bácsi cigarettatárcáját is tartva. Mert az öregúrnak stílusa volt. Lassan, kimérten, megfontoltan beszélt. Azzal az arisztokratikus ákcentussal, amivel rajta kívül csak Darvas Iván tudott. Kormányőr volt egykoron, mielőtt Svédországba vándorolt ki. ’56-ban.
Igazi úr. Mindig élére vasalt nadrágban, soha sem nyitott lábbeliben, ingnyakának gombját is csak engedélyt kérve gombolta ki, mint ahogy a cigarettához is csak aztán nyúlt. Mindig megkínálva a fiút, aki nem dohányzott. Ruhájából valami távoli világ eleganciájának illata áradt. Szálfa egyenesen ült, mikor a fiú megérkezett, felállt az üdvözlő kézfogáshoz, s gratuláló parolája egyébként egyetlen parti után sem maradhatott el. A falu ÁFÉSZ-boltjában ismeretlen laprágó, a málnaszörp, a MAOAM cukorka mind a játék kísérője volt. Természetesen úri kínálással, kérlek.
Tizenkét év telt el így. A cukrot aprósütemény, a málnaszörpöt a zalakarosi hegy borából készülő fröccs váltotta fel. Szódával, nem ám ásványvízzel. A fiúból fiatalember lett, az öregúr egyenes tartását meggörbítette az idő, határozott járását elbizonytalanította a kezdődő Archeimer-kór. De a játszmák nem maradtak abba. A felcseperedő fiú a legtöbb parti elején titokban engedett, különben simán nyert volna. Tizenkét év telt el így. Mialatt a Kossuth Rádió rendszerváltásról, viharokról, államfők látogatásáról, olimpiákról beszélt.
Az egyik esztendőben – szokás szerint a vénasszonyok nyarának végén - Ede bácsi feleségével hazautazott a Göteborg melletti svéd kisvárosba, télen pár hónapot Mallorcán töltöttek, s a következő tavaszon nem jött vissza. Eljárt felette az idő, győzött a kór.
A feleség sem jött többet, nem kötötte semmi a világvégi apró faluhoz. A kis kerti asztal sokáig állt az üres ház udvarán, a diófa alatt. Ősszel belepték a fa levelei, magányosan koppantak rajta a héjukból kiperdülő diók. A házra nem akadt vevő, a megbízott falubéli ismerősök nem is igazán kerestek, s idővel a vállalt fűnyírás is – interurbán elnézést kérések közepette - abbamaradt. Ahogy az lenni szokott, hamarosan a kopott udvari asztalnak lába kélt, a melegben árnyékot adó diófa törzse és ágai tüzelőként végezték. A kis házikó ma is üresen áll, udvarát belepte a gaz. De a természet buja rendetlensége fölött ott őrködik az estébe nyúló sakkjátszmák hangulata, a kopott gyalogok országhatárokon átívelő menetelése. Mert a hírek szólhattak bármiről, a nagy dolgok annál az asztalnál történtek, esténként, ott bizony, azon a hatvannégy fekete és fehér kockán. Egy hazatérő öregúr és egy felnőtté váló kisfiú számára minden áldott este megnyílt a világ.
A vén diófa alatti kopott kerti asztal sok ilyen csatát megélt. A táblán és a levett bábukon kívül a hamutálat és Ede bácsi cigarettatárcáját is tartva. Mert az öregúrnak stílusa volt. Lassan, kimérten, megfontoltan beszélt. Azzal az arisztokratikus ákcentussal, amivel rajta kívül csak Darvas Iván tudott. Kormányőr volt egykoron, mielőtt Svédországba vándorolt ki. ’56-ban.
Igazi úr. Mindig élére vasalt nadrágban, soha sem nyitott lábbeliben, ingnyakának gombját is csak engedélyt kérve gombolta ki, mint ahogy a cigarettához is csak aztán nyúlt. Mindig megkínálva a fiút, aki nem dohányzott. Ruhájából valami távoli világ eleganciájának illata áradt. Szálfa egyenesen ült, mikor a fiú megérkezett, felállt az üdvözlő kézfogáshoz, s gratuláló parolája egyébként egyetlen parti után sem maradhatott el. A falu ÁFÉSZ-boltjában ismeretlen laprágó, a málnaszörp, a MAOAM cukorka mind a játék kísérője volt. Természetesen úri kínálással, kérlek.
Tizenkét év telt el így. A cukrot aprósütemény, a málnaszörpöt a zalakarosi hegy borából készülő fröccs váltotta fel. Szódával, nem ám ásványvízzel. A fiúból fiatalember lett, az öregúr egyenes tartását meggörbítette az idő, határozott járását elbizonytalanította a kezdődő Archeimer-kór. De a játszmák nem maradtak abba. A felcseperedő fiú a legtöbb parti elején titokban engedett, különben simán nyert volna. Tizenkét év telt el így. Mialatt a Kossuth Rádió rendszerváltásról, viharokról, államfők látogatásáról, olimpiákról beszélt.
Az egyik esztendőben – szokás szerint a vénasszonyok nyarának végén - Ede bácsi feleségével hazautazott a Göteborg melletti svéd kisvárosba, télen pár hónapot Mallorcán töltöttek, s a következő tavaszon nem jött vissza. Eljárt felette az idő, győzött a kór.
A feleség sem jött többet, nem kötötte semmi a világvégi apró faluhoz. A kis kerti asztal sokáig állt az üres ház udvarán, a diófa alatt. Ősszel belepték a fa levelei, magányosan koppantak rajta a héjukból kiperdülő diók. A házra nem akadt vevő, a megbízott falubéli ismerősök nem is igazán kerestek, s idővel a vállalt fűnyírás is – interurbán elnézést kérések közepette - abbamaradt. Ahogy az lenni szokott, hamarosan a kopott udvari asztalnak lába kélt, a melegben árnyékot adó diófa törzse és ágai tüzelőként végezték. A kis házikó ma is üresen áll, udvarát belepte a gaz. De a természet buja rendetlensége fölött ott őrködik az estébe nyúló sakkjátszmák hangulata, a kopott gyalogok országhatárokon átívelő menetelése. Mert a hírek szólhattak bármiről, a nagy dolgok annál az asztalnál történtek, esténként, ott bizony, azon a hatvannégy fekete és fehér kockán. Egy hazatérő öregúr és egy felnőtté váló kisfiú számára minden áldott este megnyílt a világ.
2008. március 2., vasárnap
Lokális valóság
Nem sok annál nehezebb téma van egy újságíró számára, mint hogy írjon a szülőhelyéről. Faluról jött újságíró esetében ez pláne igaz, hisz minden sarokhoz, kiszögeléshez ezer emléke fűződik.
Mi sem egyszerűbb, mint leülni egy település polgármesterével, felvenni a sablont, esetleg kihúzni belőle néhány extra dolgot. Egy órás beszélgetés, és kész az érdekes sztori. Csak a szülőfalu esetében ez másként működik. A kicsit már elfeledett gyerekkor előtör, meg a rokonok, ismerősök, barátok mindennapjai. De a felkérésre írt cikknek nem erről kell szólnia, hanem a betelepült külföldiek és az őshonosok kapcsolatáról, magáról a „betelepesedés” jelenségéről. Mindezt úgy, hogy kívülállónak tűnjék az ember. Ez utóbbi nem tudom, sikerült-e.
A saját szomszédok, akikkel a kertben néhány szót váltunk, vagyis inkább mosolyt, mert közös nyelv aztán ohne. S a mindennapi témákról sem tudunk beszélgetni, hisz mit nekik Orbán meg Gyurcsány. A foci vb idején azért más. Ha mi már örökös távollévők vagyunk is, azért megy a zrika, ha a németek kikapnak. Deutschland unter alles. Azért kicsi ragad a nyelvből az emberre, ragadvány szavak.
De térjünk vissza a cikkre, melyet a megszokottnál sokszor annyi ideig tart megírni. És akkor a fotókról nem is beszéltünk. Kölcsön géppel gyalogszerrel keresztül-kasul a falun. A patakot színesítő PET flakon, a repedés a ház falán, a félelmetes kerti törpe, a végtelen idők óta ott lévő gólyafészek. Minden, de minden emlékeket ébreszt. S képileg is valami olyan kell, ami nem nekem, hanem másnak mond valamit.
A téma megkövetel egy kis szociográfiát is, ami nem szívderítő, hisz a betelepülők anyagiakban sokkal de sokkal előbbre vannak. A többieknél viszont mintha megállt volna az idő. Annyi, hogy most nem a tekepartira spórolnak, hanem feltöltő kártyára, s a templomi persely helyett játékautomatába megy az apró.
A cikk erejéig a gyermekkornak el kell tűnnie a kiábrándító valóságban, a lepusztult házak és a munkanélküli sorsok tengerében. A cikk megíródik. Szerzőnk felméri, érzékeli és megírja a valóságot. Aztán gyorsan el is felejti, s arra a falura emlékezik, ami gyermekként megannyi csodát adott neki.
Mi sem egyszerűbb, mint leülni egy település polgármesterével, felvenni a sablont, esetleg kihúzni belőle néhány extra dolgot. Egy órás beszélgetés, és kész az érdekes sztori. Csak a szülőfalu esetében ez másként működik. A kicsit már elfeledett gyerekkor előtör, meg a rokonok, ismerősök, barátok mindennapjai. De a felkérésre írt cikknek nem erről kell szólnia, hanem a betelepült külföldiek és az őshonosok kapcsolatáról, magáról a „betelepesedés” jelenségéről. Mindezt úgy, hogy kívülállónak tűnjék az ember. Ez utóbbi nem tudom, sikerült-e.
A saját szomszédok, akikkel a kertben néhány szót váltunk, vagyis inkább mosolyt, mert közös nyelv aztán ohne. S a mindennapi témákról sem tudunk beszélgetni, hisz mit nekik Orbán meg Gyurcsány. A foci vb idején azért más. Ha mi már örökös távollévők vagyunk is, azért megy a zrika, ha a németek kikapnak. Deutschland unter alles. Azért kicsi ragad a nyelvből az emberre, ragadvány szavak.
De térjünk vissza a cikkre, melyet a megszokottnál sokszor annyi ideig tart megírni. És akkor a fotókról nem is beszéltünk. Kölcsön géppel gyalogszerrel keresztül-kasul a falun. A patakot színesítő PET flakon, a repedés a ház falán, a félelmetes kerti törpe, a végtelen idők óta ott lévő gólyafészek. Minden, de minden emlékeket ébreszt. S képileg is valami olyan kell, ami nem nekem, hanem másnak mond valamit.
A téma megkövetel egy kis szociográfiát is, ami nem szívderítő, hisz a betelepülők anyagiakban sokkal de sokkal előbbre vannak. A többieknél viszont mintha megállt volna az idő. Annyi, hogy most nem a tekepartira spórolnak, hanem feltöltő kártyára, s a templomi persely helyett játékautomatába megy az apró.
A cikk erejéig a gyermekkornak el kell tűnnie a kiábrándító valóságban, a lepusztult házak és a munkanélküli sorsok tengerében. A cikk megíródik. Szerzőnk felméri, érzékeli és megírja a valóságot. Aztán gyorsan el is felejti, s arra a falura emlékezik, ami gyermekként megannyi csodát adott neki.
"Én Szeretlek Csákány"
Önök tudják, hogy hol van hazánk talán egyetlen olyan települése, ahol minden második ház külföldi kézben van? Csákány, ez az elöregedő falu fura kettősséget mutat. Épül és pusztul. Míg a gazdag német, holland nyugdíjasoknak paradicsom, a helyiek a napi megélhetésért küzdenek.
Balatonkeresztúrtól Nagykanizsa felé haladva a 7-es főúton néhány kilométerrel azelőtt, hogy az út elérné a Somogyot és Zalát elválasztó határárkot, balra mutató tábla jelzi: Csákány.
Betérve rendezett kis falu fogadja a látogatót. Az önkormányzati dolgozók az utcákon, minden ház előtt nyírják a füvet, így e tekintetben egységes, idilli a kép. Azonban ha a portákat nézzük, hatalmas kettősség figyelhető meg. Mondhatni, szinte minden második ház a tulajdonosának gazdagságáról tanúskodik, míg sok lakóépület csak a szerencsének köszönheti, hogy nem dőlt még össze.
Csákány község múltja az 1200-as évekre nyúlik vissza, egy 1389-ből származó irat Segesd vár javadalmaként említi. A történelem viharaiban építészeti emlékei eltűntek, egyedül a többször átépített templom utal a gazdag múltra. Népességét tekintve is nagy változáson ment át: még száz éve is a környék egyik központja volt, ma csupán 350 állandó lakossal bír. De kanyarodjunk vissza napjainkhoz.
Nagy változást hoztak az 1990-es évek a falu életében. Hogy előrelépést-e, arról erősen megoszlanak a vélemények. A rendszerváltozás évében jött az első német házvásárló, azóta már számos ingatlan külföldi kézre került. A lakosság számát tekintve kis – területileg azért jelentős - településen összesen 180 ház található, ma 90 magyar, 90 külföldi kézben. Zömében németek, osztrákok és egy-két holland választotta második – de van köztük, aki állandó - lakhelyéül a települést. Legfőképp nyugdíjasok, s ami érdekes, hogy inkább a volt NSZK-ból jönnek, kevés a keletnémet. Professzor, tábornok, gyáros, zenész, de persze elvétve kétkezi munkás is akad köztük. Legtöbbjük már a nyugdíjas éveiben jár, s vígan megél a kintről kapott jövedelméből.
Egy időben több munkanélküli keletnémet vett házat, és a segélyből kiskirálykodtak Csákányban – árulja el Kocsis Erika, aki a kevés el nem költözött fiatal egyike. De miután szigorították az otthoni bejelentkezési szabályokat, nem tudtak tartósan itt maradni, így ezek a házak gazdagabb németek kezébe kerültek. Egyik hozza a másikat – tudom meg. Ha valaki ide költözik, hamarosan barátai, rokonai követik, mert vendégeskedésükkor megtetszik nekik a hely. Tavasszal, nyáron szinte mindenki megérkezik, de van 5-6 család, akik állandóan itt tartózkodnak. Sokuk fizető vendégeket is fogad, de ezt már csak a nyelvi problémák okán is nagyon nehéz ellenőrizni.
Csákány amolyan félig zsáktelepülés: a Somogyzsitfát Szőkedenccsel összekötő út csak egy utcáját érinti. Míg a környező települések gerincét az átvezető utak adják, addig Csákány nagy része megbúvik a külvilágiak elől. Mint a helyiek mesélik, még a szomszéd falvakból is sokan egyutcásnak hiszik. Egy valóban csendes település, széles utcákkal, nagy, elnyúló telkekkel. Csenddel. Ahonnan szinte minden turisztikailag számottevő célpont könnyedén elérhető gépkocsival, ami természetesen minden nyugatinak van. Azért az „echte” csákányiaknak nehezebb a dolguk, mert csak kevesüknek van autója, s a településre csupán napi néhány busz jön be. A reggeli és délutáni „iskolás” hozza-viszi a gyerekeket a somogysámsoni általánosba, s a körzeti központ Marcaliba fordul két „körjárat”: 18 kilométer 50 perc alatt. Megy még egy Keszthelyre és a megyeszékhely Kaposvárra, s ennyi. A hazai közlekedésszervezés furcsasága, hogy a szomszédos Zalakomárra, a legközelebbi – fővonali - vasútállomásra egyetlen busz sem jár. Nem túloznak a helyiek, amikor azt mondják, hogy el vannak vágva a külvilágtól.
Egyébként igazi mobilvilág uralkodik a faluban. Se bolt, se kocsma, se munkalehetőség. A kenyeret és más élelmiszereket kisteherautóról árulják, a postás és a fagyis is körút keretében jön, s hetente egy délelőtt rendel az orvos, két délután a fodrász. A társas élet nagyjából kimerül abban, hogy néhányan rendszerint áttekernek a szomszédos Dencsre egy sört inni, rexezni, focizni, egy üveg kólát venni a boltban.
Eleinte aránylag olcsók voltak az ingatlanok Csákányban, aztán fölverték az árakat. A 90-es évek elején 150 ezer, néhány év múlva már kétmillió forintba került egy egyszerű ház. Mi a titok, miért pont Csákány ilyen népszerű a külföldiek körében? – faggatom Németh Endrét. Mint mondja, sokan kérdezték már ezt tőle, de igazán nem tudja a választ. Tény, hogy jó helyen van a település, főút mellett, közel a Balaton, Zalakaros, Hévíz, Kehidakustány. És bizton sokat számít a telekméret: sokkal nagyobbak a lakótelkek, mint a balatoni településeken, jobban lehet parkosítani. Meg talán a csend – fejtegeti a falu első embere.
Csak egynéhányat tud foglalkoztatni az önkormányzat a sok munkanélküli közül közhasznú munkásként. Harc van a helyekért, s általában váltják egymást az emberek. Egyeseknek a biztosíték összerakás ad munkát: az asszonyok otthon szerelik össze a porcelánt, a minimálbér feléért. Rugalmas foglalkoztatás. Azért a helyi németeknél is adódik alkalmi, van akinek rendszeres, munka. De ebből nem lehet családot fenntartani. A régen működő téeszmajor évekkel ezelőtt bezárt. Mintegy száz tehén mellett két pár ló, s a Sámsonból kijövő traktorok, kombájnok jelentették a mezőgazdaságot. Múlt időben. Hiszen a kihalt majorba a nem messze épülő M7-es autópálya építését kiszolgálandó egy francia cég telepített aszfaltkeverő üzemet. A faluból egy embert sem foglalkoztattak, de néhány utcát azért sikerült leaszfaltoztatnia velük az önkormányzatnak. Ma már csak a korszerű panelelemek és kerítés, valamint a kutyás őr jelzik az élet nyomát.
Ugyan a környező településeken is vannak külföldiek, arányában Csákány a népszerűségi listát vezető, az egész országban. S hogy mi előnye származik a falunak a gazdag külföldiek ittlétéből? Jóformán semmi – mondja a polgármester. Egy darabig érdek, hogy ide költözzenek: nem mennek tönkre a házak, ugyanakkor a magyar ember már nem tud venni ingatlant, mert az árak az egekbe szöktek. Egy hasonló átlagos településhez képest duplája-triplája az ár, ugyanakkor a balatoniaknak körülbelül a fele. Valamennyi bevételt jelentett a felépített nagy házak utáni ingatlanadó, de az EU szabályozás által ez elveszni látszik. Idén júliustól letelepedési engedélyt kaphatnak a külföldiek, s csak kommunális adót kell fizetniük. Amennyiben tartós itt tartózkodást jelentenek be, nem kell ingatlan taxát fizessenek. Ezt a kiskaput egyre többen igénybe veszik.
Az önkormányzat különösebben nem próbálkozott a külföldiek beolvasztással, hiszen a falu életét érintő több kérdésben – mint például a gáz bevezetése vagy az aszfaltkeverő építése - nem együttműködést, hanem támadást kaptak. Zárkózottabbak a németek, de legtöbbjük elvárja, hogy a magyar ember hajbókoljon előttük – vélekedik a faluvezető. A magyarok egymással közvetlenek, s van jópár német, aki próbál beilleszkedni, de nem ez az általános.
Mint a legtöbb faluban, Csákányban sem mehet el köszönés nélkül egymás mellett két ember. Itt a magyar és cigány gyerekek, de az öregek is sokszor úgy köszönnek az utcán, hogy „csüsz” vagy „gutentág”. De német ajkakról is gyakori a „jonápot” és a „csokolom”. S a köszönést esetenként néhány kedves szó követi, de a kapcsolatok – néhány üdítő kivételtől eltekintve - ezen a szinten meg is állnak. Talán ez abból is adódik, hogy ami az egyiknek a paradicsomi lét, a másiknak a mindennapi megélhetésért vívott küzdelmek terepe. S ha ez nincs is egészen jól így, a viszonyokon változtatni nagyon nehéz.
A külföldi rendszámú autókon piros-fehér-zöld matrica díszeleg, rajta a felirat: „Én szeretlek Csákány”. Mint a szórend is elárulja, németek csináltatták. De hiába a kis gesztusok, azoktól függetlenül elöregedik a település, hiszen munkalehetőség a környéken kevés van, így a fiatalok elköltöznek. Sajnos nincs ezzel egyedül Csákány, hisz nagyon sok egykor szebb napokat látott falu megy tönkre így. Terveztek már ide termálfürdőt, félig felépült egy szálloda, néhány évig működött panzió, medret ástak egy tónak a falu közepén, helikopter leszállóról szóltak a hírek. De igazából semmi olyan nem történt, ami a csákányiak életét jelentősen megváltoztatta volna. Várat magára a csoda, s a ki nem mondott szavakból az érezhető, hogy ebben a gazdag külföldieknek nagy szerep juthatna. Azt meg csak remélni lehet, hogy beteljesüléséig marad még magyar lakó a faluban…
Balatonkeresztúrtól Nagykanizsa felé haladva a 7-es főúton néhány kilométerrel azelőtt, hogy az út elérné a Somogyot és Zalát elválasztó határárkot, balra mutató tábla jelzi: Csákány.
Betérve rendezett kis falu fogadja a látogatót. Az önkormányzati dolgozók az utcákon, minden ház előtt nyírják a füvet, így e tekintetben egységes, idilli a kép. Azonban ha a portákat nézzük, hatalmas kettősség figyelhető meg. Mondhatni, szinte minden második ház a tulajdonosának gazdagságáról tanúskodik, míg sok lakóépület csak a szerencsének köszönheti, hogy nem dőlt még össze.
Csákány község múltja az 1200-as évekre nyúlik vissza, egy 1389-ből származó irat Segesd vár javadalmaként említi. A történelem viharaiban építészeti emlékei eltűntek, egyedül a többször átépített templom utal a gazdag múltra. Népességét tekintve is nagy változáson ment át: még száz éve is a környék egyik központja volt, ma csupán 350 állandó lakossal bír. De kanyarodjunk vissza napjainkhoz.
Nagy változást hoztak az 1990-es évek a falu életében. Hogy előrelépést-e, arról erősen megoszlanak a vélemények. A rendszerváltozás évében jött az első német házvásárló, azóta már számos ingatlan külföldi kézre került. A lakosság számát tekintve kis – területileg azért jelentős - településen összesen 180 ház található, ma 90 magyar, 90 külföldi kézben. Zömében németek, osztrákok és egy-két holland választotta második – de van köztük, aki állandó - lakhelyéül a települést. Legfőképp nyugdíjasok, s ami érdekes, hogy inkább a volt NSZK-ból jönnek, kevés a keletnémet. Professzor, tábornok, gyáros, zenész, de persze elvétve kétkezi munkás is akad köztük. Legtöbbjük már a nyugdíjas éveiben jár, s vígan megél a kintről kapott jövedelméből.
Egy időben több munkanélküli keletnémet vett házat, és a segélyből kiskirálykodtak Csákányban – árulja el Kocsis Erika, aki a kevés el nem költözött fiatal egyike. De miután szigorították az otthoni bejelentkezési szabályokat, nem tudtak tartósan itt maradni, így ezek a házak gazdagabb németek kezébe kerültek. Egyik hozza a másikat – tudom meg. Ha valaki ide költözik, hamarosan barátai, rokonai követik, mert vendégeskedésükkor megtetszik nekik a hely. Tavasszal, nyáron szinte mindenki megérkezik, de van 5-6 család, akik állandóan itt tartózkodnak. Sokuk fizető vendégeket is fogad, de ezt már csak a nyelvi problémák okán is nagyon nehéz ellenőrizni.
Csákány amolyan félig zsáktelepülés: a Somogyzsitfát Szőkedenccsel összekötő út csak egy utcáját érinti. Míg a környező települések gerincét az átvezető utak adják, addig Csákány nagy része megbúvik a külvilágiak elől. Mint a helyiek mesélik, még a szomszéd falvakból is sokan egyutcásnak hiszik. Egy valóban csendes település, széles utcákkal, nagy, elnyúló telkekkel. Csenddel. Ahonnan szinte minden turisztikailag számottevő célpont könnyedén elérhető gépkocsival, ami természetesen minden nyugatinak van. Azért az „echte” csákányiaknak nehezebb a dolguk, mert csak kevesüknek van autója, s a településre csupán napi néhány busz jön be. A reggeli és délutáni „iskolás” hozza-viszi a gyerekeket a somogysámsoni általánosba, s a körzeti központ Marcaliba fordul két „körjárat”: 18 kilométer 50 perc alatt. Megy még egy Keszthelyre és a megyeszékhely Kaposvárra, s ennyi. A hazai közlekedésszervezés furcsasága, hogy a szomszédos Zalakomárra, a legközelebbi – fővonali - vasútállomásra egyetlen busz sem jár. Nem túloznak a helyiek, amikor azt mondják, hogy el vannak vágva a külvilágtól.
Egyébként igazi mobilvilág uralkodik a faluban. Se bolt, se kocsma, se munkalehetőség. A kenyeret és más élelmiszereket kisteherautóról árulják, a postás és a fagyis is körút keretében jön, s hetente egy délelőtt rendel az orvos, két délután a fodrász. A társas élet nagyjából kimerül abban, hogy néhányan rendszerint áttekernek a szomszédos Dencsre egy sört inni, rexezni, focizni, egy üveg kólát venni a boltban.
Eleinte aránylag olcsók voltak az ingatlanok Csákányban, aztán fölverték az árakat. A 90-es évek elején 150 ezer, néhány év múlva már kétmillió forintba került egy egyszerű ház. Mi a titok, miért pont Csákány ilyen népszerű a külföldiek körében? – faggatom Németh Endrét. Mint mondja, sokan kérdezték már ezt tőle, de igazán nem tudja a választ. Tény, hogy jó helyen van a település, főút mellett, közel a Balaton, Zalakaros, Hévíz, Kehidakustány. És bizton sokat számít a telekméret: sokkal nagyobbak a lakótelkek, mint a balatoni településeken, jobban lehet parkosítani. Meg talán a csend – fejtegeti a falu első embere.
Csak egynéhányat tud foglalkoztatni az önkormányzat a sok munkanélküli közül közhasznú munkásként. Harc van a helyekért, s általában váltják egymást az emberek. Egyeseknek a biztosíték összerakás ad munkát: az asszonyok otthon szerelik össze a porcelánt, a minimálbér feléért. Rugalmas foglalkoztatás. Azért a helyi németeknél is adódik alkalmi, van akinek rendszeres, munka. De ebből nem lehet családot fenntartani. A régen működő téeszmajor évekkel ezelőtt bezárt. Mintegy száz tehén mellett két pár ló, s a Sámsonból kijövő traktorok, kombájnok jelentették a mezőgazdaságot. Múlt időben. Hiszen a kihalt majorba a nem messze épülő M7-es autópálya építését kiszolgálandó egy francia cég telepített aszfaltkeverő üzemet. A faluból egy embert sem foglalkoztattak, de néhány utcát azért sikerült leaszfaltoztatnia velük az önkormányzatnak. Ma már csak a korszerű panelelemek és kerítés, valamint a kutyás őr jelzik az élet nyomát.
Ugyan a környező településeken is vannak külföldiek, arányában Csákány a népszerűségi listát vezető, az egész országban. S hogy mi előnye származik a falunak a gazdag külföldiek ittlétéből? Jóformán semmi – mondja a polgármester. Egy darabig érdek, hogy ide költözzenek: nem mennek tönkre a házak, ugyanakkor a magyar ember már nem tud venni ingatlant, mert az árak az egekbe szöktek. Egy hasonló átlagos településhez képest duplája-triplája az ár, ugyanakkor a balatoniaknak körülbelül a fele. Valamennyi bevételt jelentett a felépített nagy házak utáni ingatlanadó, de az EU szabályozás által ez elveszni látszik. Idén júliustól letelepedési engedélyt kaphatnak a külföldiek, s csak kommunális adót kell fizetniük. Amennyiben tartós itt tartózkodást jelentenek be, nem kell ingatlan taxát fizessenek. Ezt a kiskaput egyre többen igénybe veszik.
Az önkormányzat különösebben nem próbálkozott a külföldiek beolvasztással, hiszen a falu életét érintő több kérdésben – mint például a gáz bevezetése vagy az aszfaltkeverő építése - nem együttműködést, hanem támadást kaptak. Zárkózottabbak a németek, de legtöbbjük elvárja, hogy a magyar ember hajbókoljon előttük – vélekedik a faluvezető. A magyarok egymással közvetlenek, s van jópár német, aki próbál beilleszkedni, de nem ez az általános.
Mint a legtöbb faluban, Csákányban sem mehet el köszönés nélkül egymás mellett két ember. Itt a magyar és cigány gyerekek, de az öregek is sokszor úgy köszönnek az utcán, hogy „csüsz” vagy „gutentág”. De német ajkakról is gyakori a „jonápot” és a „csokolom”. S a köszönést esetenként néhány kedves szó követi, de a kapcsolatok – néhány üdítő kivételtől eltekintve - ezen a szinten meg is állnak. Talán ez abból is adódik, hogy ami az egyiknek a paradicsomi lét, a másiknak a mindennapi megélhetésért vívott küzdelmek terepe. S ha ez nincs is egészen jól így, a viszonyokon változtatni nagyon nehéz.
A külföldi rendszámú autókon piros-fehér-zöld matrica díszeleg, rajta a felirat: „Én szeretlek Csákány”. Mint a szórend is elárulja, németek csináltatták. De hiába a kis gesztusok, azoktól függetlenül elöregedik a település, hiszen munkalehetőség a környéken kevés van, így a fiatalok elköltöznek. Sajnos nincs ezzel egyedül Csákány, hisz nagyon sok egykor szebb napokat látott falu megy tönkre így. Terveztek már ide termálfürdőt, félig felépült egy szálloda, néhány évig működött panzió, medret ástak egy tónak a falu közepén, helikopter leszállóról szóltak a hírek. De igazából semmi olyan nem történt, ami a csákányiak életét jelentősen megváltoztatta volna. Várat magára a csoda, s a ki nem mondott szavakból az érezhető, hogy ebben a gazdag külföldieknek nagy szerep juthatna. Azt meg csak remélni lehet, hogy beteljesüléséig marad még magyar lakó a faluban…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)