A fiú útja

A fiú elindult az árnyat adó fák övezte erdei úton, mert érezte: mennie kell. Útja nem volt zökkenőktől mentes, gyakran vad viharok tépázták, ilyenkor úgy érezte: bárcsak ne kellene mennie. De ment tovább, nem adta fel, pedig nem tudta, mi a célja. Talán a boldogság, ha van ilyen. Felhőtlen, örökké, vagy tán csak pillanatokig tartó valami. Ment, áttört a sűrű bozóton, sziklák álltak útjába, támadtak rá. Volt, hogy selymesen simogatta a rügyedző tavasz, a melengető nyári napsugár, hogy betakarta az őszi falevél, a téli némaság. Csak ment, mert mennie kellett. Sok emberrel találkozott útközben, akadtak jók, rosszak is. Egyszercsak egy lány akadt az útjába, s észre sem vették, együtt mentek tovább. Nem tudta, miért. Többé nemcsak azt figyelte, hogy hová lép, hanem azt is, a másik hová teszi a lábát. És könnyebb lett az út. Mentek, mentek, a nap pedig csak ragyogott, mintha azt akarná mondani: jó felé mennek. Aztán két gyűrűt láttak és egy templomot. Tudták, érezték: be kell menniük. Szorított a nyakkendő, a ruhán mindig akadt egy gyűrődés, a szívük a torkukban dobogott. Tudták: csak egy szót kell mondani. Egy szót kell mondaniuk. Mintha megállt volna az idő. Nem értették a latin szavakat. Egy szót kellett mondaniuk.Ahogy másnap felébredtek, az ágy mellett egy könyvet találtak, aminek az összes lapja, az első kivételével, üres volt. Így kezdődött: Egy fiú és egy lány elindult az árnyat adó fák övezte erdei úton, mert érezték: menniük kell…Ismerősnek tűnt nekik a mondat, de valahogy más volt. Elhatározták, hogy közösen írják tovább a könyvet. Az évek alatt a könyv lapjain gyarapodtak a betűk, egymást követték a teli oldalak, mint ahogy egymást követi a rügyedző tavasz, a melengető nyári napsugár, az őszi falevél és a téli némaság. A fiú évtizedek múlva egy barátságos téli reggelen megkérdezte a lánytól, emlékszik-e, amikor kimondta a szót. A lány a fiú vállára borult – és meghatottan sírt.