Elmúlik egy hegy is

Elmúlik egy hegy is az emberben. Egy Badacsony. A legszebb, a legjobban vágyott. Elmúlik annyira, hogy már ki sem néz a vonat ablakán, ha arra jár. Sem ha előtte, sem ha a túlparton. Csak néha. Megszokásból.
Régen, évekkel ezelőtt, éveken át nagyon sokat, rengeteget jelentett. Benne volt minden. Egy lánynak a szeme, a haja, a mosolya, az arcvonásai, a hangja. De a lány előtt is sok volt benne. A vízről visszaverődő napfény, a frissen szüretelt szőlő, a muskotály könnyed, édes illata. Kiszakadásoké. A mindennapokból. Felmenetelek, elvonulások. A világra látás. Annak a szobornak az érzése, amely Rio és a brazil tenger fölé magasodik. Copacabana. Badacsony. A kilátó, a kereszt, a Rózsakő.
A sor borozói, a zsíros kenyerek. Ahogy gyalogol felfelé az ember, fogyó szusszal. A kiöblített műanyagflakonban hosszasan cipelt, szomjoltó muskotály és rizling. Ahogy átjárja a fáradó testet, ahogy összeköt a velünk együtt bandukoló társakkal, s a szembejövőkkel. A cél. A csúcs, a kilátó, az utolsó utáni lépcsőfok. A magasság, előtted a tó, mögötted a Káli-medence dombjai. Hegyei.

Elmúlik. Valamitől elveszik. S lesz helyette más. A tenger, a Hargita, a Tátra. Bármi. De ez elveszett. Az egyik pillanatról a másikra. Egy hete még imádtad, alig vártad, megnyugtatott az is, ha messziről ránéztél. Aztán eltűnt. Csak úgy. Pedig elmenni nem tudott, most is ott van. Vár. Hátha újra előjön benned. Érted volt, neked. Most magának van, másoknak. Egyszer tán megtalálod újra. Ki tudja?!