Külföld. Külhonba kell menjen, hogy eltávolodjon a napi dolgaitól. Más nyelv kell legyen körülötte, idegen tábláknak kell körbevenniük, hogy ne úgy gondolkozzon, mint a mindennapokon. Szavakon jár az agya, idegen nyelven, hogy megértsék azt, amit mond. Idegen vallások idegen templomainak idegen szentjeit nézi, más páratartalmú levegőt szív magába, új színeken ragad meg a szeme, más házak más téglái veszik körül, lefelé nyomva kapcsolja fel a villanyt, a vécének nincs lehajtókája. A pizzához kenyeret kap, a leves híg, a kebabban fahéj, a kávé édesen keserű.
Ilyenek. Elmegy, hogy visszajöjjön. Mert mindig visszajön. Aztán itthon eszébe jutnak a kinti dolgok. Hogy lehet máshogyan, hogy odakint máshogyan. Hogy nem csak ez van, ami itt. Van más is, van így és úgy. Ha itt épp nem jó, itt is lehet úgy. S vesz belga meggyes sört, lengyel rózsalekvárt, kék égőt a lámpába. Úgy megy ki a hétvégi meccsre, hogy közben a nagy római rangadóra gondol, s máris nem a kétszáz nyugdíjast látja a tribünön, és a füvön a huszonkét befröccsözött léhűtőt. Vagyis máshogy látja őket. A négy kopott reflektor fényében megcsillan valami olyan, ami nincs is ott. És ez attól van, hogy külföldön járt.
2008. január 13., vasárnap
Elmúlik egy hegy is
Elmúlik egy hegy is az emberben. Egy Badacsony. A legszebb, a legjobban vágyott. Elmúlik annyira, hogy már ki sem néz a vonat ablakán, ha arra jár. Sem ha előtte, sem ha a túlparton. Csak néha. Megszokásból.
Régen, évekkel ezelőtt, éveken át nagyon sokat, rengeteget jelentett. Benne volt minden. Egy lánynak a szeme, a haja, a mosolya, az arcvonásai, a hangja. De a lány előtt is sok volt benne. A vízről visszaverődő napfény, a frissen szüretelt szőlő, a muskotály könnyed, édes illata. Kiszakadásoké. A mindennapokból. Felmenetelek, elvonulások. A világra látás. Annak a szobornak az érzése, amely Rio és a brazil tenger fölé magasodik. Copacabana. Badacsony. A kilátó, a kereszt, a Rózsakő.
A sor borozói, a zsíros kenyerek. Ahogy gyalogol felfelé az ember, fogyó szusszal. A kiöblített műanyagflakonban hosszasan cipelt, szomjoltó muskotály és rizling. Ahogy átjárja a fáradó testet, ahogy összeköt a velünk együtt bandukoló társakkal, s a szembejövőkkel. A cél. A csúcs, a kilátó, az utolsó utáni lépcsőfok. A magasság, előtted a tó, mögötted a Káli-medence dombjai. Hegyei.
Elmúlik. Valamitől elveszik. S lesz helyette más. A tenger, a Hargita, a Tátra. Bármi. De ez elveszett. Az egyik pillanatról a másikra. Egy hete még imádtad, alig vártad, megnyugtatott az is, ha messziről ránéztél. Aztán eltűnt. Csak úgy. Pedig elmenni nem tudott, most is ott van. Vár. Hátha újra előjön benned. Érted volt, neked. Most magának van, másoknak. Egyszer tán megtalálod újra. Ki tudja?!
Régen, évekkel ezelőtt, éveken át nagyon sokat, rengeteget jelentett. Benne volt minden. Egy lánynak a szeme, a haja, a mosolya, az arcvonásai, a hangja. De a lány előtt is sok volt benne. A vízről visszaverődő napfény, a frissen szüretelt szőlő, a muskotály könnyed, édes illata. Kiszakadásoké. A mindennapokból. Felmenetelek, elvonulások. A világra látás. Annak a szobornak az érzése, amely Rio és a brazil tenger fölé magasodik. Copacabana. Badacsony. A kilátó, a kereszt, a Rózsakő.
A sor borozói, a zsíros kenyerek. Ahogy gyalogol felfelé az ember, fogyó szusszal. A kiöblített műanyagflakonban hosszasan cipelt, szomjoltó muskotály és rizling. Ahogy átjárja a fáradó testet, ahogy összeköt a velünk együtt bandukoló társakkal, s a szembejövőkkel. A cél. A csúcs, a kilátó, az utolsó utáni lépcsőfok. A magasság, előtted a tó, mögötted a Káli-medence dombjai. Hegyei.
Elmúlik. Valamitől elveszik. S lesz helyette más. A tenger, a Hargita, a Tátra. Bármi. De ez elveszett. Az egyik pillanatról a másikra. Egy hete még imádtad, alig vártad, megnyugtatott az is, ha messziről ránéztél. Aztán eltűnt. Csak úgy. Pedig elmenni nem tudott, most is ott van. Vár. Hátha újra előjön benned. Érted volt, neked. Most magának van, másoknak. Egyszer tán megtalálod újra. Ki tudja?!
2008. január 12., szombat
A fiú útja
A fiú elindult az árnyat adó fák övezte erdei úton, mert érezte: mennie kell. Útja nem volt zökkenőktől mentes, gyakran vad viharok tépázták, ilyenkor úgy érezte: bárcsak ne kellene mennie. De ment tovább, nem adta fel, pedig nem tudta, mi a célja. Talán a boldogság, ha van ilyen. Felhőtlen, örökké, vagy tán csak pillanatokig tartó valami. Ment, áttört a sűrű bozóton, sziklák álltak útjába, támadtak rá. Volt, hogy selymesen simogatta a rügyedző tavasz, a melengető nyári napsugár, hogy betakarta az őszi falevél, a téli némaság. Csak ment, mert mennie kellett. Sok emberrel találkozott útközben, akadtak jók, rosszak is. Egyszercsak egy lány akadt az útjába, s észre sem vették, együtt mentek tovább. Nem tudta, miért. Többé nemcsak azt figyelte, hogy hová lép, hanem azt is, a másik hová teszi a lábát. És könnyebb lett az út. Mentek, mentek, a nap pedig csak ragyogott, mintha azt akarná mondani: jó felé mennek. Aztán két gyűrűt láttak és egy templomot. Tudták, érezték: be kell menniük. Szorított a nyakkendő, a ruhán mindig akadt egy gyűrődés, a szívük a torkukban dobogott. Tudták: csak egy szót kell mondani. Egy szót kell mondaniuk. Mintha megállt volna az idő. Nem értették a latin szavakat. Egy szót kellett mondaniuk.Ahogy másnap felébredtek, az ágy mellett egy könyvet találtak, aminek az összes lapja, az első kivételével, üres volt. Így kezdődött: Egy fiú és egy lány elindult az árnyat adó fák övezte erdei úton, mert érezték: menniük kell…Ismerősnek tűnt nekik a mondat, de valahogy más volt. Elhatározták, hogy közösen írják tovább a könyvet. Az évek alatt a könyv lapjain gyarapodtak a betűk, egymást követték a teli oldalak, mint ahogy egymást követi a rügyedző tavasz, a melengető nyári napsugár, az őszi falevél és a téli némaság. A fiú évtizedek múlva egy barátságos téli reggelen megkérdezte a lánytól, emlékszik-e, amikor kimondta a szót. A lány a fiú vállára borult – és meghatottan sírt.
A fiú elindult az árnyat adó fák övezte erdei úton, mert érezte: mennie kell. Útja nem volt zökkenőktől mentes, gyakran vad viharok tépázták, ilyenkor úgy érezte: bárcsak ne kellene mennie. De ment tovább, nem adta fel, pedig nem tudta, mi a célja. Talán a boldogság, ha van ilyen. Felhőtlen, örökké, vagy tán csak pillanatokig tartó valami. Ment, áttört a sűrű bozóton, sziklák álltak útjába, támadtak rá. Volt, hogy selymesen simogatta a rügyedző tavasz, a melengető nyári napsugár, hogy betakarta az őszi falevél, a téli némaság. Csak ment, mert mennie kellett. Sok emberrel találkozott útközben, akadtak jók, rosszak is. Egyszercsak egy lány akadt az útjába, s észre sem vették, együtt mentek tovább. Nem tudta, miért. Többé nemcsak azt figyelte, hogy hová lép, hanem azt is, a másik hová teszi a lábát. És könnyebb lett az út. Mentek, mentek, a nap pedig csak ragyogott, mintha azt akarná mondani: jó felé mennek. Aztán két gyűrűt láttak és egy templomot. Tudták, érezték: be kell menniük. Szorított a nyakkendő, a ruhán mindig akadt egy gyűrődés, a szívük a torkukban dobogott. Tudták: csak egy szót kell mondani. Egy szót kell mondaniuk. Mintha megállt volna az idő. Nem értették a latin szavakat. Egy szót kellett mondaniuk.Ahogy másnap felébredtek, az ágy mellett egy könyvet találtak, aminek az összes lapja, az első kivételével, üres volt. Így kezdődött: Egy fiú és egy lány elindult az árnyat adó fák övezte erdei úton, mert érezték: menniük kell…Ismerősnek tűnt nekik a mondat, de valahogy más volt. Elhatározták, hogy közösen írják tovább a könyvet. Az évek alatt a könyv lapjain gyarapodtak a betűk, egymást követték a teli oldalak, mint ahogy egymást követi a rügyedző tavasz, a melengető nyári napsugár, az őszi falevél és a téli némaság. A fiú évtizedek múlva egy barátságos téli reggelen megkérdezte a lánytól, emlékszik-e, amikor kimondta a szót. A lány a fiú vállára borult – és meghatottan sírt.
Az utolsó hír
- Azt kérdezi a Rena sms-ben, hogy hogyan halt meg a Takács Éva – mondja barátom kedd este.- Kicsoda?- A Takács Éva.- Mi van?- Pénteken karambolozott az autójával.- Mikor? Komolyan? Számtalanszor írtam már hasonló hírt, a rendőrség sorra teszi ki a honlapjára. Hétfőn is láttam, s persze, küldtem a szerkesztőségbe. Az emberek olvassák az ilyet, meg megírni se nehéz. A nők nem tudnak vezetni, én ezért nem indulok el ilyen időben, miért nem ment busszal – számtalan gondolatot szül egy ilyen újsághír. És aktuális, mindenkit érint az idő, az út, a közlekedés. A halál.
Nem tudtam, hogy Ő az.
Halálos balesetet szenvedett egy 54 éves kaposvári nő Kadarkút és Nagypuszta között pénteken. Bárdudvarnok felé autózva a menetiránya szerinti bal oldalra csúszott, majd egy fának ütközve felborult. A balesetben olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy a helyszínen életét vesztette. Számtalanszor elolvasom a hírt. Tegnap a karácsonyi üdvözlőlapokat írtam, az Övét már nem. Ma széthordtam őket, a főiskolára is vittem. Az Övé melletti ajtón léptem be, nem mertem benézni az irodájába. A dohányfüstös helyiségbe, ahol szokása szerint késő estig vizsgáztatott. Hogy szidtuk érte. Egyszer voltam az óráján. Legközelebb negyedikben vizsgázni. Nem tudtam, mik a tételek, csalni sem sikerült. Húztam, aztán jól elbeszélgettünk. Nem is puskáztam, nem volt miről. Közben sorra szívta a cigit, itta a kávét. Beszélgettünk egy ideig a tételhez hasonló dolgokról, beírta az ötöst, aztán valahogy szóba került az újságírás, a volt tanítványok. Emlékezett rájuk, beszélt velük, olvasta őket. Sok sikert kívánt az élethez, s azt ígérte, adja nekem Barcsról a híreket. Azóta egyszer futottunk össze az utcán, megismert, s rögtön mondta: nem volt ideje, de adja majd a híreket. Aztán én írtam róla ezt a hírt. Cím, három mondat, a halálos baleset az elején, benne az alany: egy kaposvári nő. Csak tömören, a lényegre hagyatkozva. Az első és utolsó téma, amit adott. Bárcsak ne tette volna.
- Azt kérdezi a Rena sms-ben, hogy hogyan halt meg a Takács Éva – mondja barátom kedd este.- Kicsoda?- A Takács Éva.- Mi van?- Pénteken karambolozott az autójával.- Mikor? Komolyan? Számtalanszor írtam már hasonló hírt, a rendőrség sorra teszi ki a honlapjára. Hétfőn is láttam, s persze, küldtem a szerkesztőségbe. Az emberek olvassák az ilyet, meg megírni se nehéz. A nők nem tudnak vezetni, én ezért nem indulok el ilyen időben, miért nem ment busszal – számtalan gondolatot szül egy ilyen újsághír. És aktuális, mindenkit érint az idő, az út, a közlekedés. A halál.
Nem tudtam, hogy Ő az.
Halálos balesetet szenvedett egy 54 éves kaposvári nő Kadarkút és Nagypuszta között pénteken. Bárdudvarnok felé autózva a menetiránya szerinti bal oldalra csúszott, majd egy fának ütközve felborult. A balesetben olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy a helyszínen életét vesztette. Számtalanszor elolvasom a hírt. Tegnap a karácsonyi üdvözlőlapokat írtam, az Övét már nem. Ma széthordtam őket, a főiskolára is vittem. Az Övé melletti ajtón léptem be, nem mertem benézni az irodájába. A dohányfüstös helyiségbe, ahol szokása szerint késő estig vizsgáztatott. Hogy szidtuk érte. Egyszer voltam az óráján. Legközelebb negyedikben vizsgázni. Nem tudtam, mik a tételek, csalni sem sikerült. Húztam, aztán jól elbeszélgettünk. Nem is puskáztam, nem volt miről. Közben sorra szívta a cigit, itta a kávét. Beszélgettünk egy ideig a tételhez hasonló dolgokról, beírta az ötöst, aztán valahogy szóba került az újságírás, a volt tanítványok. Emlékezett rájuk, beszélt velük, olvasta őket. Sok sikert kívánt az élethez, s azt ígérte, adja nekem Barcsról a híreket. Azóta egyszer futottunk össze az utcán, megismert, s rögtön mondta: nem volt ideje, de adja majd a híreket. Aztán én írtam róla ezt a hírt. Cím, három mondat, a halálos baleset az elején, benne az alany: egy kaposvári nő. Csak tömören, a lényegre hagyatkozva. Az első és utolsó téma, amit adott. Bárcsak ne tette volna.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)