Átmeneti kabát

Február második hete van, ma reggel megcsillant az első igazi tavaszi napfény. Az emberek megszokásból kesztyűben, sapkában hagyták el otthonukat. Azzal a tekintettel, befelé zárkózottsággal az arcukon, amivel a tél napjaiban, hisz akkor csak orcájuk kis részlete látszik, minden mást eltakar a kabát, a fejfedő. Ilyenkor mindenki titokzatos. Takarva az úszógumi, a kidolgozott felsőtest, a nagy fenék. Kéztyű fedi a kézfej apró sérüléseit, a jegygyűrűt, a körömlakkot, az olajfoltot az ujjbegyen. A korán beköszönő este pedig eltakarja a késő délutánt, bezár kit a családba, kit a magányba, kit a sarki krimóba.

Az első meleg napon a tavasz napsugarai a bőr kitáruló pórusait simogatják, a lelket melengetik. Ködbe vesző lehelet helyett szavak hagyják el a járókelők száját, ajkuk mosolyra görbül, a napot nézik, annak visszaverődő, tükröződő sugarait, fényét az üzletek kirakatán, a szembejövők arcán. A fűszálak is sejtik a tavaszt. Óvatosan milliméternyit mozdulnak a nap felé, vigyázva, nehogy hirtelen megperzselődjenek. A tóban valamitől vezérelve kissé feljebb úsznak a halak, s a grund megtelik gyermekzsivallyal, kiabálással, a szántót őzek csapata lepi el.

Kora estére, mikor lemegy a nap, a bágyadtság lesz úrrá az élőlényeken. Tavaszi fáradtság, mondja a népnyelv. Inkább télből ébredés. A világ életre kelt a nagy semmittevés után, s megpihen picit. Még nem hiszi, hogy tavasz, jó idő lesz, ezért visszabújik otthonába, másnap téli kabátban indul a munkába. De harmadnap már előkerül az átmeneti kabát. Ami átvisz a tavaszba.