Rácsodálkozás

Örömmel konstatálom, hogy ha néha-néha el is veszik, mindig visszatér belém a gyermeki rácsodálkozás képessége. Ma a Börzsönyben jártam, s odafelé a kisvasúton iszonyatosan feszélyezett a bezártság. Egyrészt térbeli értelemben, másrészt az, hogy olyanok szó szerinti közelségét kell elviseljem, akiket feltehetőleg tudat alatt messze elkerülnék. Valami okán rengeteg ember szabadult ki a szabadba ma, ezen a ragyogó napon. Szabadult ki a kocsival a lakóháztól a célállomásig, a kisvasúti felszállóhelyig, hogy aztán húsz percet zötykölődjön, sétáljon egy picit, fogyasszon valamit, mert azt kell, újra zötyögjön egy húszast visszafelé, a kocsiig. Klíma be, kirándulás over.
Divatbemutató. Már a kis kirándulótáska is Prada, ez most a menő, reklámozásilag alátámasztva. Zajosan, harsányan, figyelve mindenkit: ki miben, mennyiért, milyen nővel/pasival. Ha családosan, akkor milyen babakocsival. S hogy ahhoz képest bezzeg vagy sajnos.
Mindez engem addig nyomaszt, amíg összezárva, kénytelenül, kelletlenül. De leszállva a madárcsicserg, a rozsdás levelek, az őzgida, az ösvény kövei minutum alatt elfeledtetik mindezt. Csodálom a kalauzok szemében a csillogást, a falusi járókelők baráti integetését, Vác főterén a melange illatfelhője fölül udvariasan megszólaló pincérnőt, a csobogó patak kopott köveit.
És a nap végén zötyögve jövök vissza nem a normálison, ahol mindenki, hanem a kerülő, kétszer olyan hosszú vonatúton a fővárosba. Pedig a legrövidebb út az egyenes. És akkor mi van? Mosolyjel.